július 29, 2021

A világ legnagyobb börtöne – Észak-Korea

Olvasási idő: 6 perc

Létezik egy ország, amit a világ legelszigeteltebb országának is nevezünk. Egy ország, ahol minden másképp működik. Ahol szabadság fogalma egészen mást jelent, mint egy általunk megszokott individualista társadalomban, már ha egyáltalán jelent valamit. Egy egészen eltérő berendezkedésű világ, más eszmékkel és torzított valóságképpel. Ez az ország Észak-Korea.

Délről egy demilitarizált övezet határolja, ami Dél-Koreától választja el, északon két folyó, a Jalu és a Tumen Kínától, míg északkeleten szintén a Tumen egy szakasza különíti el Oroszországtól. Az ország vezetése a Kim-dinasztiában öröklődik, jelenleg ezt a feladatot Kim Dzsongun látja el. A főváros a nagyjából 3 milliós lélekszámú Phenjan, az államformát pedig valamiért köztársaságnak nevezik.

Észak-Korea rendkívüli módon elszigeteli magát a világ többi részétől mind gazdasági és politikai, mind kulturális szempontból, s talán pont ez teszi olyan érdekessé. Minden nagyon szigorú szabályok szerint zajlik, az élet legapróbb területeit is behálózza a diktatúra.

Az oktatás mindössze 15 éves korig kötelező, ugyanis akkor ér véget a középiskola, majd ezt követően mindenkinek dolgoznia kell. A munkába állást nem úgy kell elképzelni, ahogy nálunk a magától értetődő módon zajlik. Az embereknek a számukra kijelölt feladatokat kell ellátni, tehát nem ők választanak maguknak, mindezt pedig úgy, hogy eközben azt kell hinniük, hogy ez az ő érdekükben történik, mert Kim Dzsongun törődik velük. Nem véletlenül írtam, hogy azt kell hinniük, hiszen ez a propaganda lényege, ami a világon az egyik legerőteljesebb formában van jelen Észak-Koreában.

Mit is jelent pontosan a propaganda?

A propaganda a gondolkodás manipulálására szolgál, melyhez szükség van a médiumok felhasználására. Célja, hogy akár kényszerítő eszközök, agresszív módszerek árán, de elérjék a propagandista akaratát, amit az emberek ha nem is hisznek el, de el kell, hogy fogadják. Ahhoz, hogy hihető legyen, szükség van az objektív információk totális hiányára.

Az iskolákban Kim Dzsongunt éltető dalokat tanítanak a gyerekeknek, a fiúkat pedig arra ösztönzik, hogy katonák akarjanak lenni. Külföldiekkel tilos találkozni az embereknek, arra csak a fővárosi elitek jogosultak.

Az oda érkező újságírók hosszas tárgyalások után kaphatnak engedélyt, hogy belépjenek az ország területére. Ott-tartózkodásuk ideje alatt a nap 24 órájában kísérik őket annak érdekében, hogy olyan képet alkossanak társadalmukról, amit ők a külvilág felé mutatni akarnak és számukra kedvez. A meglátogatott családok, a kórházak dolgozói és az iskolákban a tanárok mind előre meghatározott módon, megrendezett jelenetet előadva mutatják be, hogy mennyire nagyszerű ott az élet. Minden kiejtett szavuk a Kim-dinasztiát magasztalja és érthetetlen tiszteletüket, hálájukat fejezik ki irántuk. A fővárosban kihelyezett, a vezetőket ábrázoló szobrok előtt csak lépésben szabad elhaladni. Phenjanban élni kiváltságnak számít, csak az állam által meghatározott emberek költözhetnek oda.

Az oktatás és a munka mellett a magánéletet is keményen szabályozzák. A tévében dokumentumfilmeket vetítenek, amelyek agymosásra, manipulálásra, irányításra szolgálnak, ezért csak állami csatornákat lehet nézni. Az információ áramlását ellenőrzik és korlátozzák. Amíg az állami elitet luxusautókkal furikázzák, addig a lakosság nagy részének vidékre utazni is tilos, ráadásul nagyjából ezer emberre mindössze egy autó jut. Tilos zenét hallgatni, ennek megszegése akár kivégzéshez is vezethet. A kommunikáció korlátozását jól szemlélteti, hogy nemzetközi hívásokat nem indíthatnak. Sok menekült számolt be arról, hogy miután elhagyták Észak-Koreát, telefonon tartják a kapcsolatot hátrahagyott családjukkal, de egy hívás lebonyolítása hosszas tervezést igényel, ugyanis északon egészen a hegyekig kell gyalogolni ahhoz, hogy a hálózat elérhető legyen, de így is nagy kockázatot jelent. Internet szintén nincs. Pontosabban van, egy szűk réteg számára, de azon keresztül csak a rezsim propagandájának céljait szolgáló tartalmak érhetők el. Ha valahogy mégis eljutna hozzájuk akár ez az írás, az az életükbe is kerülhetne.

Az állam képtelen megfelelő mennyiségű élelmiszerrel ellátni az embereket, akiknek közel fele alultáplált, ennek mégis az ellenkezőjéről próbálnak meggyőzni másokat. Sőt, még ők maguk is azt hiszik, hogy gazdaságuk mintául szolgálhat a világon bárkinek.

Kim Dzsongun állítólag igazán jó az emberekhez, hiszen a fővárosban még vidámparkot is nyitott. A legjobbat akarja nekik, ezért a nők is és a férfiak is csak meghatározott frizurák közül választhatnak a fodrásznál, amiről az üresfejű társadalom el is hiszi, hogy a javukat szolgálja. Néhány korábbi felvétel készült arról is, hogy a diktátor mosolyogva járja az országot, ellenőrzi még a naposcsibék fejlődését is, miközben igyekszik azt a látszatot kelteni, hogy milyen csodálatos munkája van. Sűrű programjába még egy látogatás is belefért a fodrászatban, ahol elképesztő mértékű törődésének kifejezéseként hajvágási tippeket osztogatott.

Az ott élni kényszerülő embereket meggyőzték arról, hogy veszélyben vannak és kizárólag Észak-Korea biztonságos számukra, ahol Kim Dzsongun megvédi őket a külső fenyegetéstől. A kegyetlen valóságról csak az onnan menekültek beszámolói alapján kaphatunk igazán reális képet, akik elmondása alapján rendkívül drámai elnyomásban élnek az ottaniak. Az országot elhagyni nem egyszerű. A határőrök feladata, hogy elkapják azokat, akik erre készülnek, azaz a hazaárulókat. Erre azzal motiválják őket, hogy amennyiben öt ilyen személyt megakadályoznak a szökésben, jutalmul láthatják a családjukat. Micsoda elismerés, igaz?

Akiket sikerül a határ átlépése előtt elfogni, azok drasztikus következményekre számíthatnak, például kínzásra, aminek a verés és az alvásmegvonás csak a kezdetét jeleni. Utána börtön vagy munkatábor következhet. Képzeljük csak el! Nem kevesen vannak, akik mindennek ellenére többször is megkísérelnek megszökni. Milyen lehet ott az élet, ha képesek akár sokadszorra is vállalni a hazaárulásért járó büntetést, ha minimális esély is van egy jobb sorsra?

Nem véletlenül mondják, hogy egy elszigetelt és titokzatos országról van szó, ahol propaganda mindenütt jelen van. Az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlik az őket körülvevő világban, de hogy őszinték legyünk, arról sincs, ami a közvetlen környezetükben zajlik. Hogy meddig tartható fenn ez a rendszer? Senki sem tudja, de a végtelenségig biztosan nem. De ki tudja, milyen következményeket vonna maga után egy esetleges ellenpropaganda, vagy akár az emberek öntudatosodása.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük