Nem hittem volna, hogy valaki képes lesz felülmúlni az Agymenők Sheldonját. Amit viszont semmi esetre sem gondoltam, hogy erre olyasvalaki lesz képes, aki A szultána című sorozatban nem mutatott túl nagy színészi rátermettséget. Ennek több oka is lehet. Nem kapott elég szerepet ahhoz, hogy bizonyítson, vagy csak kellett neki az az eltelt néhány év, hogy úgymond beérjen a tehetsége. Mindenesetre A csodadoktorban semmiképp sem vonhatjuk kétségbe játékát, ugyanis olyan alakítást nyújt, ami percek alatt képes a képernyő elé láncolni a nézőt.
A dél-koreai Good Doctor török adaptációjáról van szó, ami Yusuf Pirhasan rendező munkája. A főszerepben A szultánából már ismert Taner Ölmez, Az én lányom tanárnőjeként feltűnő Sinem Ünsal, illetve az újonnan bemutatkozó, de színészileg megkérdőjelezhetetlen Onur Tuna.
A történet egy autista fiú, Ali életét mutatja be, akit állapota miatt gyerekként eltaszított magától agresszív apja. A férfi képtelen volt őt fiaként elfogadni és sosem hitte, hogy a gyerek viheti valamire az életben. Szeretett nyusziját ketrecével együtt dobta a falhoz, az állat pedig belehalt. Ali elvitte orvoshoz, hogy megmentsék, de akkor már késő volt. Néhány nappal később elveszítette az egyetlen embert is, aki mellette állt, bátyját. Adil bácsi itt vette a fiút szárnyai alá, ugyanis Ali eldöntötte, hogy orvos lesz, hogy megmentsen mindenkit, mert minden gyereknek joga van felnőni.
Az alábbiakat az első néhány epizód megnézése után, saját véleményem alapján fogalmaztam meg.
Az események egyszerre játszódnak a jelenben és a múltban. Ahogy haladunk előre, egyre több részletet kapunk Ali gyerekkorából, fokozva ezzel a drámaiságot, valamint ezáltal sok jelenet miértjét is megérhetjük és könnyebb teljes képet alkotni egy-egy jelenetről.
Taner Ölmezzel szemben erős fenntartásaim voltak az első benyomás miatt (A szultána), de egy epizód után minden kétségem elszállt. Kimondottan tetszett, hogy milyen jól illesztették a sztoriba azokat a tulajdonságait, amelyek az állapotából fakadnak és gyenge szociális érzékei is jól szemléltetve vannak. Adil méltatlanul kevés szerepet kapott, pedig ő biztosítja a támaszt Ali számára, ezáltal a nehézségek kerülnek túlsúlyba, ami tovább növeli az események életszerűségét. Az életszerűségnél tartva meg kell jegyzeni, hogy nem is lenne élvezhető, ha végül minden simán menne egy ilyen mentális zavarban szenvedő embernek, aki valljuk be, a lehetetlent tűzte ki célul. Míg más rezidenseket egyenrangúként, kollégaként kezelnek, addig Alinak azért is küzdenie és bizonyítania kell, hogy egyáltalán emberszámba vegyék, amit tovább nehezít, hogy a felettese, Ferman minden erejével igyekszik ellehetetleníteni már az első napjain, és gyakorlatilag Nazli az egyetlen a közvetlen környezetében, aki egy kicsit is bízik az alkalmasságában.
A címben Sheldon Cooper karakteréhez hasonlítottam főhősünket és nem véletlenül. Az Agymenők elméleti fizikusát senkinek sem kell bemutatni. Nem ismeri a szarkazmust, nárcisztikus személyiség, nem tolerálja a változásokat, ahogy az lezáratlan folyamatokat sem, kerüli az emberi érintkezést, emellett szociális érzéke sem a legjobb. A felsoroltak közül számos jellemző igaz Alira is. Gondoljunk csak arra, hogy mekkora traumaként éli meg, hogy másképp csöpög a csap, mint ahogy azt az árvaházban megszokta, milyen erőfeszítést igényel egy kézfogás, vagy akár arra, amikor nyíltan rákérdez, hogy mi is az a szarkazmus.
A sorozat első pár epizódja nagyon jó benyomást keltett és újabb török színészek kerültek fel a legjobbak közé a képzeletbeli listámon. Aki még nem kezdte el és nem ódzkodik a kórházaktól, az bátran fogjon hozzá, a csalódás esélye meglehetősen kicsi.
Értékelésem sem lehet más: 10/10.
Képek forrása: IMDb
