A Miért szeretem? sorozatban minden cikk egy olyan témát érint, ami számomra különös fontossággal bír és az azzal kapcsolatos véleményemet szívesen osztom meg másokkal. Most a Visszatérők című sorozatról olvashatsz.
Ha még nem jutottál el a befejező évadhoz és nem szívesen olvasol spoilert, akkor ezt a cikket nem neked írtam.
The 100 (Visszatérők) az egyetlen sorozat napjainkban, ami képes volt 5 évnél tovább fenntartani az érdeklődésemet, de előre megjegyezném, hogy ez nem a magyar szinkronnak köszönhető.
A második évadnál járt a sorozat, amikor rátaláltam és nagyon gyorsan be is értem a legújabb részeket. Ebben közrejátszott az is, hogy közeledett az egyetemi vizsgaidőszak, amikor még az ablakpucolás is érdekesebb a tanulásnál. Akkor még csak eredeti nyelven volt lehetőségem nézni, ami így visszagondolva szerencsés volt számomra, mert amikor évekkel később megnéztem az első részt szinkronnal, elég nagy csalódás ért. A magyar hangokat illetően érkeztek jó és rossz kritikák is, de én az utóbbiak táborát kívánom gyarapítani, mert azután, hogy az évek alatt megszoktam és megszerettem a színészek eredeti hangját, nem sikerült pozitív véleményt kialakítani a kicsit sem hasonló és az eredetihez nem illő hangokról. Nem tudom, hogy máshogy lenne-e, ha a magyar verzió lett volna az első benyomás, de ha másképp is lenne, az is csak akkor, ha soha nem kezdek utána bele az angolba.
Visszatérve… szó szerint és átvitt értelemben is.
A sorozat magyar címévél kapcsolatban megfogalmazódott bennem néhány kérdés. A The 100-at mégis kinek, hogyan, miért és milyen lelki állapotban sikerült Visszatérőknek fordítani? Aki pedig megnézi az első epizódot, az valószínűleg egyet ért velem a másik kérdésemben: Hogy térhet valaki vissza(!!) oda, ahol még sosem járt előtte? Persze bele lehet kötni ebbe, mert nyilván arra gondoltak, hogy maga az emberiség tért vissza a Földre, de már az első évad első felében megbukik ez a magyarázat is, amikor kiderült, hogy a teljes populáció nem hagyta el a bolygót és nem is haltak meg. Ezekre sosem kapok választ, úgyhogy továbbra is angolul nézem.
Egyébként könyvadaptációról beszélünk, legalábbis annak nevezik. Olvastam Kass Morgan könyvét és valóban véltem felfedezni meghökkentő hasonlóságokat a sorozatban, de hogy annak lenne a sorozat változata, azt nem merném mondani. Egy majdnem azonos időben játszódó majdnem azonos szereplők kalandjait, majdnem a könyvvel egyező történetben bemutató sorozat lett belőle. A könyv sokkal részletesebben mutatja be az olvasónak az űrben eltöltött időt, amiből néhány egész érdekes részletet kihagy a sorozat. Utóbbiban pedig sokkal több történésnek lehetünk tanúi a Földön. Összességében nem mondanám, hogy egyik rosszabb lett a másiknál, de a kapott élményeket nem lehet összehasonlítani. Úgy gondolom, hogy a több embert elért verzió Jason Rothenberg sorozata, így én is azt részletezném a későbbiekben.
A történet 97 évvel egy nukleáris katasztrófa után játszódik, amikor az emberek egy általuk egyedülinek vélt kis csoportja az űrben, a több kisebb űrállomásból egyesített Bárkán él, ahol szigorú szabályoknak kell megfelelni. A bűnözők nem börtönben kapják meg büntetésüket, hanem életükkel fizetnek, ugyanis kirepítik őket a Bárkáról. Csak a fiatalkorúak képeznek ez alól kivételt, akiknek egy 100 fős csoportját, a csuklójukra erősített karpereccel leküldenek a Földre, hogy megtudják lakható-e újra a bolygó. Az említett karperecek pedig az életjeleik érzékelésére szolgálnak, melyet űrben maradtak vezetőik terveztek kielemezni, ám a tinédzser bűnözők jobbnak látták, ha nem érkezik utánuk a „segítség”, mert ők ebben csak büntetésük folytatását látták. Eközben megtudjuk azt is, hogy a gyerekek leküldése csak időnyerés volt az ottmaradóknak, ugyanis a Bárkán történt meghibásodások javítása több időt vesz igénybe, mint amennyi időre elegendő oxigén maradt. Ebből következik, hogy nem maradt más lehetőség, minthogy mindenkit a Földre menekítenek.
Ahelyett, hogy a cselekményt mesélném tovább áttérnék arra, hogy mi fogott meg engem ennyire ebben a sorozatban még annak ellenére is, hogy a könyvhöz való viszonyával és a magyar címmel sem vagyok igazán kibékülve. Mindig is szerettem a túlélős, világvégéről szóló filmeket és sorozatokat, ahogy a katasztrófafilmeket is. A 100-ban talán mindenből találhatunk egy kicsit, így tökéletesen érinti az összes általam kedvelt témát. Minden évadnál figyelemmel kísértem az elérhető írásokat az epizódokról és a kritikusok nem voltak minden esetben annyira elragadtatva, mint én, de ez sem szegte a kedvemet. Nagyon szimpatikus a teljes szereplőgárda még úgy is, hogy huszonéves színészekről próbálták elhitetni a nézővel, hogy tinédzseréveikben járnak. Még a megváltó szerepében Clarke is elnézhető az idegesítő, megmondó személyiségével és azzal együtt, hogy ő minden világot fenyegető veszély megoldásának kulcsa. Ezek ellenére is ki merem jelenteni, hogy az első két évaddal ellentétben az utóbbiakban már nem ő viszi a show-t, ugyanis több fontosabb mellékszereplő is jelentős szerepet kap. Erre az egyik legjobb példa Abby Griffin, azaz Clarke anyja, aki úgy töltött be fontos szerepet, hogy az eredeti történetben, azaz a könyvben gyakorlatilag nincs is, mert már az események indulása előtt meghalt, Clarke pedig mint elárvult lány érkezik a Földre.
Az első két évadban kicsit úgy tűnt, hogy szerelmi tini-dráma irányába haladnak a történések, legalábbis ami a Clarke-Finn, Clarke-Lexa és Octavia-Lincoln párosításokat illeti. Később szerencsére ezek háttérbe szorultak és amire Abby szerelmi vonala kibontakozott volna Marcussal, addigra sikerült annyira meggyűlölnöm Abby karakterét, hogy teljesen figyelmen kívül tudtam hagyni ezt a szálat. Később nem is igazán értettem miért szerepeltetik őket, főként Abbyt, akit egy teljes évadon keresztül nézhettünk, ahogy reménytelenül próbálja megmenteni szerelmét és végül az égvilágon semmi nem lett belőle. Marcus meghalt, Abby pedig gyorsan követte. A Clarke és Bellamy közötti vonzalmat pedig lehet, hogy csak én nem látom, vagy csak nem akarom látni, de remélem, hogy a készítők beérik azzal, hogy a valóságban a színészek egymásra találtak, mert én ennek nem látom semmi szükségét a sorozatban. Ebben az is közrejátszik, hogy láttam Clarke drámáját Finn miatt, akit végül saját kezével ölt meg, aztán az elkeseredését a halála miatt, majd a nagyon gyors továbblépését és azt, ahogy egymásra találtak a Lexával. Az a páros lopta be magát leginkább a szívembe, ezért sem néznék jó szemmel egy kialakuló viszonyt Bellamyval.
Octavia karaktere is elég megosztóra sikerült, de azt hiszem a többség legkevésbé sem kedveli. Ezzel kapcsolatban a kisebbség pártját fognám és kimondottan tetszik harcos valkűr bőrébe bújtatott törékeny kistestvér. Óriási változáson ment keresztül amíg a padló alá rejtett tiltott gyermek szerepéből a lázadó szerelmesen át eljutott a harcos vezér pozíciójáig. De mit kezdtek volna a karakterrel, ha meghagyják szeles tininek? Legkésőbb Lincoln távozásával együtt kellett volna kiírni őt is. Hogy kicsit kitérjek a földiek parancsnokára, Lexára is, meg kell, hogy mondjam néhány rész erejéig meg voltam győződve arról, hogy a halála megadta a kegyelemdöfést a sorozatnak. Nálam legalábbis, aztán végül nem így lett, de talán az hozta vissza a kedvemet, hogy még egy epizódban felbukkant.
Már a negyedik évadban is elkezdtem unni, hogy a Földön gyakorlatilag semmire nem jutottak, amit meg is erősítettek egy 6 éves ugrással az időben. Erre nem Clarke, hanem Octavia és az önjelölt parancsnoksága jelentette a megoldást azzal, hogy az egójába kapaszkodva lakhatatlanná varázsolt egy teljes bolygót, ami távozásra kényszerített mindenkit, felfrissítve kicsit a dolgokat.
A hatodik évad minden várakozásomat felülmúlta a sztori alakulását illetően is, de Abby távozása is plusz motivációt adott ahhoz, hogy továbbra is várjam az új epizódokat. Kicsit sajnáltam, hogy a Legfőbbek csak egy évadot kaptak, mert több előzmény is érdekelt volna velük kapcsolatban, de ebbe bele kellett törődni. Josephine személyében is egy kicsivel több fantáziát is láttam, de sajnos miután tudata Clarke-ba költözött, nem volt más lehetőség, ha következetesek akarnak maradni, ami sikerült is. Ha már a következetességnél tartunk hozzátenném, hogy ilyen tekintetben nem panaszkodhatunk, de talán a „Clarke mindennek a kulcsa, mert ő a főhős és mindenáron maradjon a sorozat középpontjában”, mint következetesen hét évadot átívelő szál szerintem mostanra igazán hanyagolható lenne, de tekintve, hogy mennyire az események origójává betonozták, ehhez egy égi-földi-sanctumi csoda sem lenne elegendő.
Meg kell jegyeznem, hogy sorozatokat és filmeket tekintve is óriási következetlenség- és bakivadász vagyok, így hozzá kell tennem lezárásként, hogy ezen a téren tökéletesen jól teljesít a The 100. Elhanyagolható mennyiségben fordulnak csak elő ilyesmik, ami abszolút a többi általam nézett sorozat fölé pozicionálta magát a képzeletbeli listámon.
Képek forrása: IMDB
