július 29, 2021

“Bezzeg a mi időnkben…”

Olvasási idő: 6 perc

Ha akarnám sem tudnám számolni, hányszor hallottam már mondatot ezzel kezdődni és mondanom sem kell, hogy ez mennyire zavaró tud lenni a fiatalabb korosztály számára.

Elég szüleink, nagyszüleink és dédszüleink hozzánk intézett szavaira gondolni, amikor azt látják, hogy a tollat már nem mártjuk tintába – ha egyáltalán használunk olyat, levelet elektronikusan küldünk, az állásinterjú online történik, néha még a tanulás is, tableten olvasunk, számítógépen játszunk, webáruházban vásárolunk, telefonnal fizetünk a boltban, a kaspó nem fér el a tévé tetején, konditeremben futunk, nem hívatunk elő fényképeket és a szalagot sem tekeri be a lejátszó.

Idős rokonainktól nem feltétlenül várhatjuk el, hogy nyomon kövessék minden Instagram posztunkat, ahogy nagymamánktól sem, hogy a gasztrobloggerek legfrissebb ajánlatai alapján készüljön a vasárnapi ebéd, de mégis azt mondom, hogy haladni kell a korral. Ha nem is gyakorlatban, de gondolkodásban mindenképp.

Számtalan posztot látok olyanoktól, akik teljes mértékben a modern technológia világában élik mindennapjaikat, mégis kiírják, hogy gyermekkoruk mennyivel másabb és jobb volt a mai gyerekekéhez képest, de közben bele sem gondolnak, hogy ezeknek a gondolatoknak a legfrissebb kommunikációs eszközök és csatornák használatával adnak hangot. Így azért elég ellentmondásos a dolog, ugye? Vajon ezeknek az embereknek a fiatal évei teljes egészében úgy teltek, ahogy a náluk 40-50 évvel idősebbeké? Kétlem. Úgy látom, hogy manapság divat lett utálni a jelenlegi fiatal generáció életmódját csak azért, mert az emberiség fejlődik az idő múlásával. Miért érezzem magam kellemetlenül, mert kihasználom azokat a lehetőségeket, amiknek már a világában születtem? Hogyan lehetne elvégezni egy egyetemet írógéppel? Hogyan jelentkezhetnék egy állásra önéletrajz nélkül? Esetleg menjek el nyaralni úgy, hogy közben egy fényképet sem csinálok? Persze lehet így is élni, de mi értelme, ha közben elmegy mellettünk a világ?

Sajnos az elhízás és az alkoholfogyasztás mellett van más nagyon komoly probléma is a társadalmunkkal, ez pedig a kényszeres belebeszélés mások életébe. Most sokan azt gondolják, hogy ezzel az írással én is azt teszem, de nem így van. Én más belebeszéléséről írok véleményt. 50-60 évvel ezelőtt és még annál is régebben teljesen normális dolog volt, hogy a gyerek iskola után segített megetetni a tyúkokat, behajtani a birkákat, kigyomlálni a kiskertet, vizet húzni a kútból és kiásni a krumplit. Este, ha volt rá idő kimentek az utcára focizni és biciklizni a szomszéd gyerekekkel, sötétedéskor pedig az anyjuk kikiabálására hazamentek. Milliószor olvastam már a posztokat, amiben leírják, hogy mosatlanul ették a gyümölcsöt, viccesen mesélik, hogy mekkora verés várta őket otthon, az utcai csapról ittak, rozsdás szögbe léptek, mert ezek állítólag az “igazi” gyerekkor részei. Ez a generáció a mai idősebb korosztály, akik elvárnák tőlünk, hogy mi is így éljünk. Meggyőződésük, hogy “ezek a mai fiatalok” nem segítenek otthon. Ezt abból gondoljak, hogy amennyiben nem az ólat takarítják, hanem a mosogatógépet segítenek kipakolni, akkor nem is tettek semmit, mert az ő korukban “nem voltak ilyen kütyük, mégis jó volt”.

Mert bezzeg, annak idején és társai…

Tehát annak idején. Annak, azaz nem ennek, hanem annak. Miért ragadjunk le a múltban? Hiszen ők sem ragadtak le ott, különben most nem online mesélnék a fantasztikus gyerekkorukat, hanem képeslap hátuljára firkálva küldözgetnék. De ugye, hogy mennyivel egyszerűbb így?

Ne hidd, hogy a telefonhasználat és a számítógépezés agymosás, ezek a hétköznapok részei. Tudom, hogy régen nem volt laktózmentes tej, mert a tehén a hátsó udvarban csak sima tejet adott, de nem is volt olyan fejlett az orvostudomány, hogy felismerjék a laktózérzékenységet. Laktózérzékenyek pedig akkor is voltak, csak ritkán álltak fel a WC-ről, így keveset látták őket. Nem divatbetegség, a divat napjainkban az, hogy megmondjuk másoknak, hogy “ne úgy”. Tudom, hogy a gluténmentes kenyér luxus, mert sokkal jobb volt régen gyomorfájással kelni és feküdni. Tudom, hogy a gyümölcs mosatlanul finomabb, főleg ha fogalmad sincs, hogy mennyi baktérium van rajta, de már úgyis mindenki számára elérhetővé vált az antibiotikum, szóval lehet bátran szedni a földről az almát. Tudom, hogy régen elég volt, ha a padlóra leesett ételt három másodpercen belül felvetted és kicsit megfújtad, de azóta megtanultuk, hogy még a kézmosáshoz is fél perc kell.

Könnyű belekötni abba, ami másabb a megszokottnál. Könnyebb, mint megpróbálni tanulni és fejlődni. A rosszindulat mindig az egyszerű emberek fegyvere volt. Ez az, ami sosem változik. Lehet, hogy szerintük a haspóló közönséges és őket kinevették volna, ha “bezzeg annak idején” úgy mennek ki az utcára, de hasonló jót szórakoznának rajtam, ha fejkendőben, gumicsizmában mennék a boltba egy biciklivel, aminek kötött sapka van a nyergére húzva. Nem tudom mi lenne a reakció az egyetemen, ha kérnék egy erősebb asztalt, hogy megbírja az írógépet, mert laptop helyett azt vittem, de jobb, hogy nem tudom.

Minden kornak megvannak a szépségei, amit hagyni kell másoknak élvezni. Ez pedig csak akkor lehetséges, megtanulunk elfogadni másokat és élni hagyni.

3 thoughts on ““Bezzeg a mi időnkben…”

  1. Én is úgy érzem, hogy az én gyerekkorom valahogy boldogabb volt, teljesebb, mint a mai gyerekeké. Nem azért, mert utálom a fejlődést, erről szó sincs. De pl. mi nem nyomkodtuk állandóan az okostelefont (nem is volt még), nem ültünk naphosszat a számítógép előtt, vagy a tévé előtt. Emlékszem, én rengeteget voltam kinn, szomszédoltam, játszottam a barátnőimmel, legóztam, később babáztam (nő létemre én eleinte nem szerettem a babákat), télen-nyáron nagyokat kirándultam anyuékkal, nyáron egész napra strandra mentem, télen hógolyóztam, hóembert építettem, szánkóztam. Bár akkoriban még volt hó. Igen, néha tévét is néztem, de nem állandóan, nem az tette ki az időm nagy részét.
    Sajnos a mai gyerekek egyrészt már nem nagyon mennek a szabadba, nem töltenek minőségi időt a barátaikkal. A másik gond, hogy a szülők is túlféltőek, a széltől is óvják a csemetéiket. HÁnyszor hallom, hogy “Ne menj oda! Ne fogd meg! Ne fuss! Ne mássz fel! Ne csináld!” Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! Mi simán összefogdostunk tücsköt-bogarat, fára másztunk, futkároztunk. Igen, elestünk néha, felhorzsolódott a térdünk, de oda se neki.
    Este volt meseolvasás + nem maradtunk fenn éjfélig sem. Mert minket még időben ágyba dugtak. Minket neveltek, ami sajnos a mai gyerekekre nem jellemző. A legtöbbje nincs nevelve, de szájalnak, pofátlanok, udvariatlanok. Én ezt tapasztalom.
    Ettől nem mondom, hogy a mai világban minden rossz, hiszen haladni kell a korral. De a gyerekeknek igenis biztosítani kéne a gyerekkort. Sok játékkal, sok szabad levegőn való rohangálással és sok-sok türelemmel meg következetes neveléssel.

    1. Teljesen megértem az álláspontodat és egyetértek abban, hogy ennek megvan a varázsa. 🙂 Hagyni kell, hogy a gyerekek gyerekek lehessenek. 🙂
      A cikk arra próbál rámutatni, hogy mindenkinek a saját élete a mérce, de mégsem tehetjük meg, hogy beleszólunk máséba, még akkor sem, ha nem értünk egyet.

      1. Persze, nem azt mondom, hogy nincsenek boldog gyerekek. De amikor azt látom, hogy már a három éves gyerek is csak az okostelefont nyomkodja ahelyett, hogy odakinn szaladgálna jó időben, nem tudok nem arra gondolni, hogy nem biztos, hogy majd később jóleső érzéssel gondol erre vissza, ha felnő. Mert nincs meg az az igazi gyerekkor. És ebben sajnos a szülők a ludasak. Könnyű azt mondani, hogy “Jaj, nem érek rá, mert dolgozom.” Szüleim is dolgoztak, anyukám óvónőként gyakran hosszúzott, mégis volt ideje háztartást vezetni és gyereket nevelni is. Magyarán, össze tudta egyeztetni a dolgokat. Pedig hárman voltunk tesók. Szóval, lehetne ezt jól csinálni, de ki vagyok én, gyerektelen, hogy beleszóljak, ugye? Már számtalanszor megkaptam a “Te nem értheted, mert nincs gyereked!” beszólást anyukáktól. De szemem azért van.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük