április 13, 2021

A WoW-ról női szemmel

Olvasási idő: 6 perc

Sokan, ha a számítógépes játékokról hallanak, egyből két csoportot tudnak elképzelni, akik ebben a világban mozognak. Az egyik a 13 éves korosztály, akik a pattanásaik, a szemüvegük és a fogszabályzójuk miatt közösségbe sem mennek, a másik a 40 éves, még mindig szingli pasik csoportja, akiknek az egyetlen lehetőségük, hogy nők közelébe menjenek az, hogy együtt raidelnek a női karakterekkel, miközben hat macska veszi körül az otthon kialakított WoW szentélyt. Talán ezt gondolhatják azok, akik nem jártasak ebben a világban. A valóság azért kicsit más.

Lány létemre 15 évesen szippantott magába a World of Warcraft, rajongásom pedig már 10 éve tart. Az általános iskolai ballagásom előtti unalmas napokban próbáltam ki egy tört szerveren, persze csak rövid időre. Nem tudtam mi ez a játék, nem tudtam miről szól, semmi információm nem volt. Annyit láttam, hogy páncélos karakterekkel rohangálnak az ismerőseim jobbra-balra, de különösebb fantáziát nem véltem felfedezni benne.

Leültem a karakterválasztó képernyő elé a közoktatásban 6 év alatt szerzett angol tudásommal, azaz a nagy semmivel és elkezdtem nézni a két frakciót. Alliance vagy Horde? Megnéztem a lehetőségeket és azt hiszem 5 perc elég volt eldönteni, hogy a túrókarimás orr, a pata, az agyar és a szarvak nem egy 15 éves rózsaszínmániás lány életének a kellékei. De akkor mi lenne az? Egy cuki, kicsi gnome, természetesen. Aranyos, szép frizurát találtam neki, így döntöttem mellette. Mivel tényleg nulla fogalmam volt a különböző karakterekről, így a warlockra esett a választás a piros ruhája miatt. Elkészült a karakterem, Amina. Rögtön be is léptem és elindultam felfedezni Dun Morogh havas tájait. Néhány perc alatt rájöttem, hogy ez bizony nem az a jobbra-balra ugrálós, egymásra lövöldözős játék, aminek fél órával azelőtt hittem.

Az első két szakmám az alchemy és a tailoring voltak, ami máig nem sokat változott, ahogy az sem, hogy még mindig gnome warlockkal üldögélek a Reins of the Albino Drake hátán és megállok minden virágnál, hátha még jó lesz valamire. Kezdetben a törzshelyem SW-ben volt a nagy fa mellett, de a Cataclysm érkezésével ez megváltozott és sajnos azóta sem találom a helyem. A sárkányom története is egészen egyszerű: az első mount, amiért úgy éreztem, hogy igazán megdolgoztam, mert kezdőként, segítség nélkül nem volt olyan egyszerű összeszedni azt az ötvenet. Így lett a kedvencem és hiába van a kollekciómban ma már az Anzu is, amin most nevetnek a kockák, hogy ennek örülök, de annak idején a Sethekk Halls gyakori vendégeként sikerült szert tennem rá és végre nem csak távolról irigykedhettem másokra.

Persze mára a tört szerver a feledés homályába merült a fent említett Aminával együtt és most egy 7 éves Amina nevű palotapincsi gazdája vagyok. Sokat mondták, hogy nem normális, aki a kutyájáról nevezi el a karakterét, úgyhogy még szerencse, hogy én a kutyát neveztem el a karakter után.

Miből áll egy fiatal nő számára a WoW-ozás?

Semmi esetre sem mondanám, hogy kocka vagyok, PvP-ben tök jól lehet campelni a hullámon, ezért sem vagyok a BG-k gyakori látogatója. Nem is tudnám felsorolni az összes kiegészítőből, az összes raid nevét a bossokkal együtt, pedig gyakran megfordulok bennük, miután szerintem napokig kísértem álmában a szerencsétlen healert. Azért ne higgyétek, hogy én ennyire nem vagyok képben, csak egyszerűen nálam a WoW nem vérre megy. Persze engem is idegesít, amikor a születésnapomon a sok köszöntés miatt nem lehet koncentrálni a küldetésre, vagy ezért nem szállok le időben a hajóról Borean Tundra kikötőjében. De talán a legfájdalmasabb, amikor a második bossnál elfogy a bekészített muffin és bizony még sok boss hátravan.

Minden hónapban izgatottan várom a Darkmoon Faire hetét, hogy újra és újra ugyanazokat a játékokat próbáljam ki és órákig horgásszak a tengerparton még úgy is, hogy megvan már az összes ott megszerezhető companion és mount. Természetesen minden héten új frizurát kap a karakterem és mindig a guild legbeszédesebb tagja voltam. Ami azt illeti, olyan ismerősöket szereztem már évekkel ezelőtt is, akik ma már nem gyarapítják a WoW-osok világát, mi mégis napi kapcsolatban vagyunk.

Mit szoktam csinálni?

Imádom tökéletesre fejleszteni az órákig tartó semmit és a jelenlegi szerveremen már guildet is alapítottam, mert a saját bankomban sajnos nem fér el a sok összegyűjtött herb, így annak bankját is erre használom. Persze én is járok instákba és minden eventet kipróbálok, de valahogy az utóbbi jobban fenntartja az érdeklődésemet. Egy-egy repu pár új mount megszerzéséért pedig egy hétre is le tud foglalni, ugyanis nem, nem szoktam elkapkodni a dolgokat.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy szigorú napirendet követek a karakteremmel, ami a napi játékidőmből egy órát minimum elvesz. Ez idő alatt ugyanazt az 5-6 napi küldetést csinálom végig. Igen, évek óta. Igen, én is unom, de ez már a napi rutin része, úgy mint a fogmosás. A többi időben pedig azt csinálom, amihez éppen kedvem van. Általában minden nap mást: egyik nap egy raid, másik nap csak farmolok, aztán találok pár izgalmas küldetést vagy épp kedvet kapok egy új karaktert felhúzni. Egyébként a gnome warlock iránti szerelmem töretlen, hiába próbáltam már ki lassan az összes létező lehetőséget, valahogy mindig visszatértem a gyökereimhez.

Végezetül: gyógyult WoW-függő nem létezik, csak tünetmentes.

One thought on “A WoW-ról női szemmel

  1. Én sosem WOW-oztam, csak a Drakensang Online-t toltam egy időben. Az is hasonló, és nagyon szerettem. De sajnos a jelenlegi laptopom nem alkalmas a játékra, egy erősebb kéne hozzá, ha nem akarom tönkrevágni pár hónap alatt. Pedig imádtam a Drakensangot, egyszer talán visszatérek oda, ha úgy adódik. 🙂
    Amúgy a mostani felhasználónevem is onnan van. Lonely Desert volt a karakterem neve. Egy körmágus csaj volt. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük